Upsz...

 

Az igazság az, hogy néha megszáll egy titokzatos mélabú. Éppen két várakozás között vagyok, az egyiket lekéstem, a másikat meg éppen csak most szüli meg a szemem sarkából elkapott árnyjáték a falon.

Ilyenkor szokott észrevétlenül becsúszni Murphy, és addig mered rám valami bárgyú mosollyal az arcán, míg ijedtemben nyakon nem borítom a kávémmal. Újabban már felkészültebb, zöld esernyővel érkezik, a lötyi épp csak a cipő orrára fröccsen, az meg úgyis amolyan olyan, méghozzá teljesen, hogy egy kis koffeinnel több vagy kevesebb, mit bánja ő.

–       Ideje volt már – ölt nyelvet, majd összecsukja az esernyőt, és feljebb húzza lila-sárga-zöld térdzokniját.

Nyugtalanít, de örülök, hogy felbukkant. Murphy nem egy kedves lény, és azt hiszem, megtisztelő a jelenléte. De néha elbizonytalanodom efelől, lehet, hogy inkább egy rontás, amit az egyik rosszkedvű kasszás néni szórt rám üzbégül a sarki kisboltban: „Tizenöt deka diákcsemegét kérnék. Tizenhategészhat lett, maradhat?”. Maradhat. Lehet ezen nyertem a társaságot?

Próbálok visszaemlékezni, hol és hogyan is szedtem össze őmagasságosságát, a Sorsot személyesen. Hacsak nem pont fordítva történt.

–       A Határ úton, a metrón – rúg bele egy kavicsba.

–       Dohányoztál – mosolyodom el. – Illetlenség volt.

–       Feltettem a lábamat is.

–       Abban a mocsokban.

–       Nem, az a kávézóban történt.

–       Honnan veszed?

–       Akkor is ugyanilyen bárgyú tekintetet vágtál.

A kavics nem repül messzire, de annál cifrábban pörög, majd egy utolsó piruettel egy hangyaboly közepébe pottyan. Másodperceken belül kitör a pánik, a vöröshangyák szanaszét rajzanak. Megrovóan hunyorítok Murphyre, mintha helyénvaló lenne, hogy rendreutasítom. Ártatlan tekintettel tárja szét a kezét:

–       Upsz.

Upsz. Gézu bácsi ott felejti a forró vasalót az egyetlen fehér ingjén, így a klarinét koncerten úgy néz ki, mintha temetésen lenne. Upsz. Icuka nyitva hagyja az ablakot, és a Mirci már repül is rá a szomszéd erkélyen héderelő kanárira. Upsz. A kapitány (meg ugye a komplett legénység is) túl nagyot és túl hosszan pislog. A hajó keresztbe parkol a Szuezi-csatornán. Upsz. A vajaskenyér pofával a földön landol. Meg még sorolhatnám.

–       Gondolkoztál már azon, hogy egyetlen napig nem okozol díszcsomagolásban szállított egyéni armageddont? – fintorgok.

Murphy az orrhegyét vakargatja, figyelemre sem méltatja a javaslatot. Nem is várom el tőle, eddig akárhányszor módosítani akartam a napirendjét, süket fülekre találtam. Ezúttal sincs másképp, tulajdonképpen én már régen nem érdeklem, nem is tudom, miért guggol még mellettem. Összeszorítom a szemem, hátha elég hosszúra nyúlt már az az árnyék a falon, de mikor kinyitom, még mindig ott van, leplezetlenül önkényesen.

–       Lehet, hogy mégiscsak előbb volt. Játszunk?

Murphy imád játszani, és sosem veszít. Borzasztóan irritáló, én pedig túl büszke vagyok hozzá, hogy még egyszer elviseljem. Legalábbis most.

–       Kizárt – fújtatok –, „csalni fogsz”.

–       „Te azt gondolod, hogy neked mindig rossz, ha én csalok?”

Hogy a viharba is gondolom, hogy nem emlékszik. De ezúttal nem kacag olyan harsányan, úgy mosolyog rám, mintha ezeréves ivócimborák lennénk, és épp most avatnám be életem nagy rejtelmeibe. Persze szükségtelen. Ő a Sors, én meg már így is túlmagyaráztam a dolgot.

–       Köszönöm.

Hogy mit, én nem, de Murphy úgyis tudja, miért érzek hálát. Rám is grimaszol, úgy csinál, mintha öklendezne, én pedig eljátszom, hogy megsértődőm, mert ilyen esetekben ez előírás, és közben arra gondolok, hogy akármilyen faramuci istenség is a szentem, azért még is csak…

A szemére is vetném mindezt, ha nem hagyott volna faképnél abban a pillanatban, hogy a mélabú lejárt, a falról leugrott az árnyék, és fejvesztve menekült elölem a főutcán.

Hiszen mondtam már. Éppen két várakozás között vagyok.

Egy pohár víz

Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor málhásszamárként megrakodva egy színig töltött vizespoharat próbál átegyensúlyozni a szobájába, lélegzetvisszafojtva figyelve, mikor dönt úgy a minimedence, hogy kiönt.

Szóval éppen gyökkettővel fordultam be az ajtón előre megkönnyebbülve, hogy lassan, de biztosan kikötünk az íróasztalnál... amikor is megpillantottam a jó öreg Murphyt ücsörögni a székemen. 

Mostanra megszoktam, hogy random időpontokban bukkan fel a legváratlanabb helyeken, de eddig még sosem tolakodott be ennyire a magánszférámba. 

Gondoltam már késő beinvitálni, úgyhogy kérdő tekintettel megálltam előtte. 

Őmagasságossága a Sors istene viszont csak legyintett:

- Ne is törődj velem!

- A székemen ülsz - közöltem értetlenkedve.

Amaz ismét csak megrázta a fejét, és sóhajtozva visszafordult az ölében szorongatott esernyőhöz.

- Murphy? 

A férfi válaszadás helyett kinyitotta, majd összecsukta az esernyőt. PIFF, CLANG.

- Murphy? - szólítottam meg a teljes apátiába borult Sorsot.

PIFF, CLANG!

- Murphy!

PIFF, CLANG, PIFF, CLANG, PIFF, CLANG...

- MURPHY!

Ősorssága gúnyosan nézett rám fekete szempillái alól, mintha egy csettintésre állna tőle, hogy végleg kilakoltasson az otthonomból.
- Ti emberek annyira irtóztok az esőtől...
Innen már nem fordulhattam vissza, Murphy özönvízként zúdította rám évszázados lelki szemetét, én pedig ledermedve vártam, hogy a végére érjen.

- Legszívesebben egy pontot bámulnék egész nap, arra várva, hogy az az évezredes mocsok, amit teljesen önként zabálok meg naponta, végre kiürüljön belőlem, de nekem valamiért nem adatott meg az a luxus, hogy szabadságra menjek. Murphy, légyszi szerezd vissza a pasim, Murphy kérlek segíts, hogy boldog legyek, hogy meglátogasson a télapó, szeretnék fizetésemelést, le akarok fogyni...

PIFF, CLANG!

- De ami a legszebb, hogy mindig azonnal, rögtön és most akartok mindent! Ingyen! - csattant fel a Sors. - Minden lehetőséget tálcán kínálok, ti pedig sajnáljátok azt a kevés verítéket és könnyet, amit cserébe kérek! A kisujjatokat nem mozdítanátok meg!

PIFF, CLANG!

- Mintha azt kérném, hogy naponta ússzátok át a Csendes-óceánt! Ti emberek még egy lenge kis záportól is rettegtek! Bezzeg én! Azt hiszed egy Isten mindenható? Hogy nem lesz tele a bugyra mások hülyeségeivel? Őszintén hallani akarod, mi bajom van? Bármit megadnék azért, hogy egyszer az életben rendesen vizes lehessek, de nem lehet, mert van az a hülye szabály, hogy a Sors nem ázik el csak úgy!

Nem tudom, hogy történt az eset, de az egész eddig féltve őrzött vizespohár  meredeken megbillent a kezemben, tartalma pedig hatvan fokos dőlésszögben csattanva landolt Murphy arcán.
Amaz döbbenten bámult rám, én pedig bátortalanul megkérdeztem:
- Most már jobb?

- Sokkal - vigyorodott el a Sors.
Szívesen megkínáltam volna rendeltetésszerűen is egy pohár vízzel, de mire kettőt pislogtam köddé vált, egy tekintélyes méretű pocsolyát hagyva a szék lábánál. A zöld esernyő összecsukva feküdt az asztalon.

Casting

Merengve ücsörögtem a sarokban, a lágyan duruzsoló lámpák alatt, ide-odaforgatva a kezem, ami a fényben viaszosnak hatott. Talán csak egy bábu vagyok. Egy szereplő, egy dublőr valaki más életében. Talán nem is létezem, csak kitaláltak. Fura lenne, ha egy képzeletbeli lény a saját eredetén töprengene, hiszen akkor rájönne, hogy tulajdonképpen neki nincs múltja, ha van az is csak a kerettörténet, életlen képekkel, amiből összegyúrták a fejét. Eszébe jutna, hogy nem csak a fizikai testnek van híján, hanem a léleknek is, hiszen az sem sajátja. Eljátszana a gondolattal, hogy végez magával, de hiába való lenne. Hogyan is dobhatnál el egy életet, amit sosem éltél meg?

-         - Hogy haladsz?

Murphy szürcsölve itta a teáját, lábait az egekbe vetve hintázott a székében. Rá akartam szólni, hogy hátra fog esni, és betöri a fejét, de ő a Sors, avagy a minden úgy történik ahogy történnie kell, szóval inkább csak leszúrtam, mert felhordta a latyakot az asztalra, teljesen eláztatva a kéziratomat.

-         - Úszva – válaszoltam. – Ha így folytatod, lassan szükségem lesz egy búvárfelszerelésre is.

-         - Mindig csak az irónia, kedves – vont vállat. – Az önostorozás, a tévelygés, bolyongás, felesleges körutak az elme országútján.

Elfintorodtam. Miért van az, hogy ennek az eszementnek mindig van valami bölcs mondás a tarsolyában, amit rajta kívül senki sem ért?

-        -  Hol akadtál el? – sóhajtott fel közelebb hajolva.

-         - A szereposztásnál.

-         - Mi is a probléma?

-         - A főhős még csak-csak megvan. Talán még a mestere is. De a többiek? Ki legyen a főgonosz? A barát, az ellenfél, a vetélytárs, a kiskutya?

Az orra elé toltam az összefirkált szereplőgárdát. Murphy összevont szemöldökkel vizsgálta a csuromvizes papírost, aztán rám nézett, és közölte:

-        -  Szerintem a főhős sem stimmel.

Már éppen elszántam magam, hogy a nyakába borítsam az egész asztalt mindenestül, mikor egy bátortalan hang megakadályozta a vérengzésemet.

-         - Elnézést! Maga az író?

Oldalvást sandítottam fel az alakra. Hórihorgas, kopasz, pergamenszín bőrű férfi ácsorgott előttem az ujjait ropogtatva.

-        -  Azt mondják – válaszoltam kissé bizonytalanul. – És maga?

-         - Nagyszerű – fújta ki a levegőjét, és egyszerre kisimult az arca – Csakhogy megtaláltam, szeretnék jelentkezni az árva tehenészlány szerepére, a nevem Voldemort, nagy Vé és kis…

-        -  Parancsolsz?

-       -  A főhős, tudja, a szülei meghaltak…

-       -  Nem, úgy értem, hogy te nem az én szereplőm vagy – emeltem fel a hangom, mire ő összerezzent. – És nem kifejezetten… hogy mondjam. Nincs sok hasonlóság a tehenészlány és közted.

Rowling sötét varázslója hajthatatlannak bizonyult.

-       -  Ez kérem, hatalmas tévedés – mondta. – Meg van bennem minden kecsesség és báj, ami szükséges. Nézzen csak rám!

Furcsán hunyorított, és mikor továbbra is csak némán pislogtam tovább, megmagyarázta:

-         - Ez az ártatlan tekintetem.

Gondoltam ez kész. Itt a világvége, Voldemort nagyúr szűziesen, nyeregben pattogva, marhákat terelgetve akar ringbe szállni. Gondoltam bedobom az utolsó megdönthetetlen ellenérvet, ami eszembe jutott:

-        -  Te nem is létezel.

-        -  Hát, most már tuti, hogy te leszel a főgonosz – húzta fel az orrát sértődötten, mire Murphy a csészéjébe kuncogott. – A többieknek is ezt fogod mondani?

-       -   Milyen többieknek? – hökkentem meg.

-       -   Hát akik kint várnak.

Végszóra nyílt az ajtó, és beözönlött rajta a világ legválogatottabb színészgárdája: Csipkerózsika, Batman, Johnny Depp, Micimackó, Alien, Hans a Jégvarázsból, Süsü és még sokan mások. Talán még Shakespeare is ott téblábolt valahol a tömegben. Az asztal köré gyűlve egyszerre kezdték el mondani, mit akarnak, én meg csak lestem, ahogy Darth Vader a katolikus papi székre pályázva viadalra kel Frankeinsteinel.

-        -  Most mit csináljak? – fordultam az ablakon át távozni készülő Murphyhez.

-        - Dönts! – súgta a fülembe, és már ott sem volt.

Persze a latyakját nem vitte magával.

Sétány

Nem került sor párbeszédre.

Azelőtt sosem szóltunk egymáshoz, és nem hazudok, ha azt mondom, univerzális születésem óta egyszer sem nézett rám.
Az ő szempontjából, éppen eleget látott belőlem. Kacska fogakat, amelyeket minden reggel véresre sikált. Ráncolódó szemhéjat, amire évek múltán sem tanult meg tisztességes tusvonalat húzni. Girbe-gurba göcsörtös darabokat, amiket, mint életének tartozékait kezelt, s mögöttük ott hallgattam magam is.

Nem állítom, hogy létezésem konkretizálása bármilyen irányba befolyásolta volna az indentitását. Arról, hogy mi akart lenni, kire, mikor, hol és hogyan figyelt, mindig ő dönött, még ha nem is tudott róla.
Az élet, a körülmények, a sors, Isten, a véletlenek, vagy akármiben is hiszel, sorozatosan dobálja eléd számtalan választási lehetőséggel az útvonalakat. Tulajdonképpen engem az formál, hogyan haladsz végig egy sétányon, amire rátérsz. De a végeredmény legtöbbször rejtve marad.

Nem tudom, mi késztette megállásra. Egy koszos, vizeletszagú nyilvános wc-ben voltunk, amikor hirtelen szembefordult velem, és a többszörösen egymásra vetülő tükörképe mögött tekintete találkozott az enyémmel.
Talán egy pillanat volt csupán, talán órákon át állt ott ütemesen hullámzó mellkassal.
De attól kezdve mindig megnézett. Néha erőlködnie kellett, hogy lásson, néha egy másodperc töredéke elég volt a felismeréshez.

Akkor értettem meg, hogy a darabok ugyanolyan fontosak, mint a nagy egész. Van akinek egész életében elegek lesznek a morzsák és fecnik, mert a világ legfélelmetesebb dolga megismerni azt, aki nap mint nap néz vissza ránk a tükörből. A legvérfagyasztóbb, és legcsodálatosabb a kiszámíthatatlansága. Hogy folyton változik, állandóan mocorog, és nem tudod, mi lesz, ha egyszer megszólal.

Tudod miért?

Mert képtelen hazudni.

Drága, Murphy!

- Halika!
- Ne. Csak téged ne...
Persze a láthatatlanná válás szuperképessége éppen most hagy cserben.

Murphy szemérmetlenül vigyorogva leveti magát mellém, szétterpeszkedve elfoglal egy egész sor ülést. Aztán rágyújt.
- Itt nem lehet dohányozni - sóhajtok, de a sunyi kis dög az arcomba fújja a füstöt.
- Hiányoztam? - cuppant egyet a szájával.
- Naná. Mint elefánt a porcelánboltba.
Tulajdonképpen ő meg én egész jó haverok vagyunk. Legalábbis szerinte. Számomra inkább olyan, mint az az önjelölt poloska, aki amint lefekszem aludni, minden éjjel kamikaze bevetésre indul.
- Na és hogy ityeg?

Tudod te azt pontosan...

- Nem tennéd le a lábad végre?
- Minek? - pöcköli meg az orrom hegyét.
- Mert ezt nem illik? - grimaszolok rá.
Murphy persze meg sem moccan. Nem túl meglepő, teljesen kiszámíthatatlan őrült, és általában akkor bukkan fel, ha az életed épp egyenesebe kerül.
- Játszunk - egyenesedik ki hirtelen.
- Mindjárt leszállok.
- Na és?

Már csak két megálló. Könyörgöm. Kérlek. Légyszíves...

- Csalni fogsz.
- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem - tárja szét a karját. - Mi olyan rossz a csalásban?
- Az, hogy én nem tudok? - állok fel.

Kérem vigyázzanak. Az ajtók záródnak. A Határ út következik.

- Te azt gondolod, hogy neked mindig rossz, ha én csalok? - nevet fel.

Nem. Szeretem, hogy a lehető legváratlanabb pillanatokban teszel próbára, és sosem engeded, hogy kiélvezzem a pillanatnyi helyzetemet. Ha úgy érzed, neked túl sima a vízfelület, hullámzást kavarsz. Lehetnél sportszerű. Mondjuk csak kisebb kavicsokat ejtenél le. De te egy kiberhelt meteorrajt vágsz bele minden egyes alkalommal.

Megrázom a fejem. Nem válaszolok, itt a végállomás, most van esélyem elsunnyogni előle.
Hallom, ahogy mögém lép, a fülemhez hajol, és belesúgja:

- ,,A világ legkedvesebb mondata: Tessék, ne morzsázd össze a táskád."

Döbbenten fordulnék hátra, de a tömeg kisodor a peronra.
Mikor végre megvetem a lábam, már sehol sincs. Köddé vált a hülye vigyorával, ott hagyva egy levegőbe lógó félmondattal, hogy értsem meg.

Cseszd meg, Murphy.

De azért hiányoztál.

Búcsú

Sűrű, sötét, Alkonyat!
Bizalmam ne várd.
Jól ismerem arcodat,
Sokszor láttam kárát.

Folyton vártam, reméltem,
megtorpansz figyelni,
de a pillanat hevében
csak hajód maradt messze tűnni.

S most itt a horizonton
elveszve térdelsz sután.
Pislogsz a küszöbömön, tán neved mondom,
Ám csak visszhang. Így vártalak bután.

Nincs mit mondanom,
Már mennék, s te maradnál.
Míg ez őszinte volt, barátom,
Mondd, hogy hagyhattál...?

Sűrű, sötét, Alkonyat.
Less tükörbe, froclizd magad!
E szívből többet el nem vehetsz,
S adni már késő.

Elmehetsz.

Csacsi öreg Oszink

Lassan haladtam át az udvaron sötétben tapogatózva a lábammal. Emlékszem, az ajtónk kicsit szorult, én pedig próbáltam a lehető legfinomabban kinyitni várva, hogy meghallom a lábtörlő felől a nehézkes nyögést. De minden igyekezetem felesleges volt. Mert semmi és senki nem tartózkodott az udvaron, akire rátaposhattam volna, a lábtörlőn meg még kevésbé. Mert többé már nem volt köztünk.

Nem ma ment el. Még múlt hét elején. Nem gyorsan, hirtelen, kiszámíthatóan. Cammogva, öregesen.

Tizenhárom év. Akárhogy is nézzük, az rengeteg egy kutyának.

Róbert Gidának csacsi öreg medvéje volt. Hát nekünk csacsi öreg kutyánk.
Oszi okos volt. Persze csak a maga módján. De mindenképpen jó kutya. Bár soha nem értettem, hogyan is lehetne egy kutya rossz. Szóval okos, jó kutya, és igazi egyéniség.

Az érkezése azon családi terveink közé tartozik, ami, hát valljuk be, nem volt betervezve. De Oszi ugyanúgy illet hozzánk, mint az összes többi jövevény, akit valaha befogadtunk. Mint minden állatunk, ő is talált magának egy meglehetősen sajátságos hobbit. Az elején még vakondvadász volt, igaz, soha nem fogott egyet sem. Hamar át is igazolt önjelölt szabónak, azon belül is gomb leszedésre, és cipzár lefejtésre specializálódva. Erről azonban már nem mondott le, és ha az ember nem figyelt, pár mosás után arra eszmélt, hogy jelentősen megfogyatkozott átalakítatlan ruhadarabjainak száma.

Fontos feladatának érezte, hogy mindig elegáns legyen, így gyakorta magára öltötte apa kiszuperált ingeit. Igaz, utána nem tudta levenni őket, de ez nem kifejezetten vette el a kedvét az öltözködéstől. Szüksége is volt méltóságra, ugyanis nem tűrte sem az égdörgést, sem a tűzijátékot. Ha kellett egész éjjel az udvar közepén ugatott, hóban-fagyban, szakadó esőben, amíg kellően meg nem félemlítette a vihart, hogy más földjére záporozzon.

Azt hiszem, a hangjára is rettentően büszke lehetett. Sajátos orgánuma leginkább a bölömbika-majom-tehén-kiskutya-fűnyíró elegyére emlékeztetett, hajnalig tartó koncertjein pedig mindig állva tapsolt a közönség.

De amit Oszi a legfontosabbnak tartott, az az volt, hogy imádjon minket, és mindent, ami őt körbeveszi. Soha egyetlen-egyszer sem láttam odaadó rajongáson, feltétlen szereteten kívül a barna szempárban más érzelmet. Sem félelmet, se dühöt, sem bizonytalanságot. Onnantól kezdve, hogy a menhelyről megérkezve nyolc hetesen kiengedtük az autóból, egészen a legvégéig, azon igyekezett, hogy mindenkinek a legtöbb puszit és pacsit ossza ki.

Hamar belassult. Sajnos betegségei miatt nem volt sokáig fiatal. Komótossá vált, egy idő után képes volt eltévedni a saját udvarunkban is. Egyszer véletlenül világgá ment. Nem vett fel többet ingeket, nem szedett szét ruhákat, ideje nagy részében pihent és napozott. De egyvalami nem változott. Nem mehettél el mellette pacsi nélkül.

A legvégén már alig tudott állni. A gerince legyengült, hátsó végtagjai már nem bírták a saját súlyát. Emlékszem, ugyanígy este botorkáltam egyik helyiségből a másikba, ő pedig a házából dülöngélt az ajtóm felé. Félúton találkoztunk, megvakartam a füle tövét, és kikerültem. Oszi méltatlankodva ásított, és addig emelgette a jobb mancsát, amíg meg nem ráztam. Minden porcikája remegett az erőfeszítéstől, hogy három lábon tartsa magát, de újra és újra megpróbálta. Nem engedett el pacsi nélkül.

De most már elment. És én még mindig attól félek, hogy a sötétben véletlenül rálépek szegényre. Ugyanúgy tapogatózom minden este valahányszor csak úton vagyok.

Az ember soha nem úgy kel fel reggel, hogy tudja, ez lesz valakivel az első, vagy az utolsó kézfogása. Soha nem mélyedünk el igazán a kettő közötti időben, amíg az véget nem ér. Persze utána már mindegy. Megfogadjuk, hogy legközelebb jobban fogunk figyelni. Jobban megértjük majd a másikat. Jobban szeretjük majd magunkat, egymást, a családot, a barátokat, mindent. Majd a következőnél. De mindig túl sok a következő.

Ha valamit Oszi megtanított nekünk az az, hogy soha nincs késő még egy pacsira.

Talán így van ez a kézfogásokkal is.

Az biztos, hogy okos kutya volt. Okos, jó kutya. Egy igazi egyéniség.